SPAGETTI A minap betért a munkahelyemre egy idősebb hölgy. Igazából egy vénasszony, de a történet szempontjából ez lényegtelen. Már a megszólítás. Mert a kora lehet hogy mégiscsak szerepet játszik a végkifejletben. Szóval a matróna sebesen száguldott a gondolák között, magabiztosságot sugallva. He... De csak sugallt, mert a magabiztosság az erényei között a 213. helyet foglalta el. Szóval ráncait boldogan lobogtatva kacsázott a polcok között, és szinte tudta mit keres. Szinte. Mert nem tudta. És mi történik ha nem tudunk? Kérdezünk. Általában valakit, most sajnos engem. Itt döbbentem rá, vagyok valaki. Pedig jelen pillanatban inkább senki sem lettem volna. Uram atyám! Egy doboz van a kezében! HELP!! Ez a nő erről a dobozról, illetve annak tartalmáról fog kérdezni. Ez a kisebbik baj. A nagyobb az, hogy engem. És igen. Agysebészi, sőt csillagászi múltját nem tagadva rákérdezett: -Mi van ebben? Hű, de frappáns kis kérdés kerekedett itt hirtelen. De nem tudott megfogni. (Bár a szemeiben láttam, illetve csorgó nyálából sejtettem, szeretne tapizni.) Egyből tudtam válaszolni: -Spagetti. Ezen meglepődött kissé. -Ne mondja már, hová van ez írva itten? Na, kötözködik a tipikus. De megállj, most beviszlek az okosok táborába, gondoltam. Professzori módon válaszolva, sőt a csomagolóanyag papírjára vetett írások kesze-kusza boglyait kibontva megfejtést adtam provokáló kérdésére: -Itt van felírva, itten ni! Ránézett kocsányon lógó szemekkel, amit SZTK-s szemüvege is csak nehezen tudott helyben tartani, és beválaszolt: -Ja, nem magyarul van írva, ezért nem láttam. Ez állt és áll ma is ama szépséges, kékséges márkát nem említett reklámmentes árun, nem annyira magyarul, mint külföldiesül, hogy SPAGHETTI. Anyám...